Amikor nekiláttam ezt a levest főzni, a kezeim tették a dolgukat, az eszem pedig felszállt az emlékeim kifutópályáján és meg sem állt a gyermekkoromig...
Már írtam róla: mi panellakó népségek, az ántivilágban, a nagy kondukátor vezetése alatt majd soha nem jutottunk disznóhúshoz (se). Így kénytelenek voltunk Karácsony közeledtével imitt-amott közbenjárva megvásárolni magunk a húsforrásunkat, a disznót. Olyan 120 kilós példányt kedveltünk, volt zsírja is, de adott húst is bőven. Kifentük a késeinket, előkerestük az üstöket, a hatalmas fazakakat, a gyökérkefét, fejszét s miegyebet és levonultunk a játszótérre, ott is a beton pingpongasztal mellé.
Akkortájt szinte kivétel nélkül mindenki ott vágta a disznót, se megdöbbentő, sem büntetendő nem volt a játszótéren történő ad hoc vágóhíd működtetése.
Már ott várt minket a paraszt a szekérrel, benne a szerencsétlen röfögő párával s egy hatalmas nyaláb szalmával. Ha jó passzban volt (a paraszt, nem a disznó) akkor "grátisz" leszúrta nekünk a malacot, legfennebb egy-két kupica pálinkát kapott, ha nem, akkor a család férfitagjai rávetették magukat az áldozatra, lefogták, nagyapám pedig (háborútjárt, fogságot megélt ember) megadta neki a kegyelemdöfést.
A malacpörzsölést már nagyon vártuk, féllábon ugrándozva, indiánüvöltéssel idegesítve a dolgozó felnőtteket, türelmetlenül lestük, mikor vágják le a piros-ropogósra sült fülét-farkát. Azóta sem ettem annál ínyencebb csemegét...
A kettéhasított disznó egyik felét apám vette a hátára, a másikat István bátyám s cipelték fel a negyedik emeletre, ahol nagyanyám s édesanyám folytatták a húsfeldolgozó munkát. Zsenge gyereklány korom óta hagytak húst darabolni s a kolbász tűvel való szurkálgatása kimondottan az én feladatom volt. Volt is nagy öröm, amikor fél óra keresgélés után megkerült az elkallódott zsákvarró tű, addig nem mert senki tovább kolbászozni.
Nos, ilyenkor készült mindig a friss, még meleg húsból ez a savanykás káposztaleves is, amit méltán neveztünk korhelylevesnek, hisz kitűnő volt a macskajaj gyógyítására is, ugyebár a játszótéri, havas-hideg munka alatt bőven fogyott a pálinka is (meséltem, az is otthon készült, kuktában)...
Hozzávalók:
- 70 dkg disznócomb
- 70 dkg apró savanyúkáposzta
- 1 rúd füstölt kolbász
- 2 fej vöröshagyma
- só, bors, pirospaprika
- szárított csombord, kapor
- 6 kanál olaj
- 2 kanál liszt
A hagymát apróra vágjuk s megdinszteljük 3 kanál olajon, majd rádobjuk a kockára vágott húst. Fehéredésig kevergetjük, majd hozzáadjuk a káposztát és felöntjük 3-4 l vízzel. Óvatosan sózzuk, bátrabban borsozzuk, csombordal, kaporral ízesítsük, puhára főzzük, majd belekarikázzuk a kolbászt is. A maradék olajból a liszttel zsemleszínű rántást készítünk, beleszórjuk a pirospaprikát és berántjuk a levest.
Még 5 percig főzzük.
Ennyi! Egyszerű elkészíteni, áhítattal és tejföllel, ropogós kenyérrel kell fogyasztani.
Már írtam róla: mi panellakó népségek, az ántivilágban, a nagy kondukátor vezetése alatt majd soha nem jutottunk disznóhúshoz (se). Így kénytelenek voltunk Karácsony közeledtével imitt-amott közbenjárva megvásárolni magunk a húsforrásunkat, a disznót. Olyan 120 kilós példányt kedveltünk, volt zsírja is, de adott húst is bőven. Kifentük a késeinket, előkerestük az üstöket, a hatalmas fazakakat, a gyökérkefét, fejszét s miegyebet és levonultunk a játszótérre, ott is a beton pingpongasztal mellé.
Akkortájt szinte kivétel nélkül mindenki ott vágta a disznót, se megdöbbentő, sem büntetendő nem volt a játszótéren történő ad hoc vágóhíd működtetése.
Már ott várt minket a paraszt a szekérrel, benne a szerencsétlen röfögő párával s egy hatalmas nyaláb szalmával. Ha jó passzban volt (a paraszt, nem a disznó) akkor "grátisz" leszúrta nekünk a malacot, legfennebb egy-két kupica pálinkát kapott, ha nem, akkor a család férfitagjai rávetették magukat az áldozatra, lefogták, nagyapám pedig (háborútjárt, fogságot megélt ember) megadta neki a kegyelemdöfést.
A kettéhasított disznó egyik felét apám vette a hátára, a másikat István bátyám s cipelték fel a negyedik emeletre, ahol nagyanyám s édesanyám folytatták a húsfeldolgozó munkát. Zsenge gyereklány korom óta hagytak húst darabolni s a kolbász tűvel való szurkálgatása kimondottan az én feladatom volt. Volt is nagy öröm, amikor fél óra keresgélés után megkerült az elkallódott zsákvarró tű, addig nem mert senki tovább kolbászozni.
Nos, ilyenkor készült mindig a friss, még meleg húsból ez a savanykás káposztaleves is, amit méltán neveztünk korhelylevesnek, hisz kitűnő volt a macskajaj gyógyítására is, ugyebár a játszótéri, havas-hideg munka alatt bőven fogyott a pálinka is (meséltem, az is otthon készült, kuktában)...
Hozzávalók:
- 70 dkg disznócomb
- 70 dkg apró savanyúkáposzta
- 1 rúd füstölt kolbász
- 2 fej vöröshagyma
- só, bors, pirospaprika
- szárított csombord, kapor
- 6 kanál olaj
- 2 kanál liszt
A hagymát apróra vágjuk s megdinszteljük 3 kanál olajon, majd rádobjuk a kockára vágott húst. Fehéredésig kevergetjük, majd hozzáadjuk a káposztát és felöntjük 3-4 l vízzel. Óvatosan sózzuk, bátrabban borsozzuk, csombordal, kaporral ízesítsük, puhára főzzük, majd belekarikázzuk a kolbászt is. A maradék olajból a liszttel zsemleszínű rántást készítünk, beleszórjuk a pirospaprikát és berántjuk a levest.
Még 5 percig főzzük.
Ennyi! Egyszerű elkészíteni, áhítattal és tejföllel, ropogós kenyérrel kell fogyasztani.
Feleim, vegyetek és egyetek!