Ez a recept megjelent a Kifőztük májusi számában.
Tudom, hogy a belsőség mindig egy megosztó étel lesz. Van aki kimondottan beleborzong arra a gondolatra, hogy agyat kellene kóstoljon, amíg például jóízűen leszopogat egy báránybordát, vagy megeszik egy szalontüdőt, vagy ne adj Isten kedvtelve elfogyaszt egy herepörköltet Az a véleményem, hogy ha már húsevésre adjuk a fejünket és elfogyasztjuk az állat egyes részeit, akkor ne legyen arra jogunk azt mondani, hogy pfúj, agyvelő.
Közelgett a Húsvét amikor a "világutazó" amerikai Philip, aki mellesleg szakács volt, a hegyre került, szinte véletlenszerűen.
Ausztriában ismerték meg barátaink barátai, majd átvitték Magyarországra s aztán ott megunva átpasszolták "hozzánk" a Nyugati Kárpátokba. Csendes, mosolygós, csodakékszemű fickó volt, aki pár hónap munkával összeszedett jövedelmével a világban csavargott, kellemes megjelenése és símulékony természete miatt mindenhol szívesen látták, hamar barátokat szerzett, a csajok meg egyenesen "buktak" rá.
Imádta a majdnem vad körülményeket, a patakban mosdást, a fával való fűtést, a szélben susogó fenyőfákat, a hegyi hajnalokat (akkor feküdtünk) és a számára oly furcsa szokásainkat. Legalább annyira bizarrnak és különlegesnek tartott minket és az életmódunkat mint mi a vágott arcú, friss kecskevért szürcsölő, ugrándozó, sámánkodó afrikai néptörzs fekete tagjait.
Főzéskor bevállalta a majonéz készítését s a szinte kincsnek számító tojás sárgáját felöntötte 2 deci olajjal, majd őrült sebességgel fakanállal próbálta egyneművé varázsolni. A kicsapodó olaj mutatta: totál sikertelenül.
Amikor a szalonnát s annak bőrét hagymával s friss kenyérrel falatoztuk jóízűen, Philipe ámulva-bámulva figyelt minket, s elkerekedett szemmel barbároknak nevezett. Valamit tudott ő a magyarok eredetéről, gondolom azt hitte majd jön a (bicikli)nyereg alól a szárított, puhított lóhúscafat is.
Húsvétra méretes kondérban tárkonyos báránylevest főztünk, volt abba minden ami kellett: a báránynak a feje ketté hasítva, nyelvestől, szemestől, a nyaka, a mellső lábai, a farka.
Hős amerikai barátunk kiéhezve egy "soup"-ra belemerítette a sárgálló, illatozó lébe a hatalmas pléh merőkanalat s kiemelte a fejet. A bárányka kimeredt szemeit, vicsorgó, nyelvet öltő ábrázatát látva rémülten felkiáltott, eldobta a kanalat és berohant az erdő sűrűjébe.
A hátralevő hónapban, amíg a hegyek vendége volt, többet nem evett húst. S utána is, ki tudja meddig...
Ezek után csodálkozunk, ha barbár hírünk megy a nagyvilágba?
Az agyvelő számomra csemegének számít, mindig különlegesen finom étkeket tudok belőle készíteni. Íme egy tökéletes előétel, ami ünnepi asztal bevezetője is lehet, de ugyanakkor egy laktatóbb reggeli, vagy különlegesebb vacsora fő része is lehet.
A tészta hozzávalói:
3,5 dl tej
10 dkg vaj
12 dkg liszt
4 tojás
só
A töltelékhez:
50 dkg agyvelő
1 nagy fej vöröshagyma
arasznyi póréhagyma
1 kápia paprika
3 kanál olaj
só
bors
1 csokor zöldpetrezselyem
Az összeállításhoz:
10 dkg sajt
A töltelékhez apróra kockázzuk a hagymát, a pórét, a paprikát és az olajon megdinszteljük. Hozzáadjuk a megmosott, lecsepegtetett agyvelőt és folytonos kevergetés mellett 5 perc alatt készre pároljuk. Sózzuk, borsozzuk, megszórjuk a felaprított zöldpetrezselyemmel.
A tejet felforraljuk a sóval, a vajjal és folytonosan kevergetve egyből belezúdítjuk a lisztet. Energikus kevergetés mellett csomómentesre keverjük a masszát és addig főzzük, amíg elválik az edény falától.
A tűzről levesszük és tovább kevergetve kissé kihűtjük, majd egyenként belekeverjük a tojásokat.
Sütőpapíros 33X40 cm-es tepsibe símitjuk és 8-10 perc alatt 170 fokon világosra sütjük. Vizes konyharuhára borítjuk, megkenjük a töltelékkel, megszórjuk a megreszelt sajttal és szorosan felcsavarjuk.
Ha a tészta alja kerül a tekercs külső felére, az szebb lesz.
Fóliába tekerve másnapig hűtőben tartjuk.
Tudom, hogy a belsőség mindig egy megosztó étel lesz. Van aki kimondottan beleborzong arra a gondolatra, hogy agyat kellene kóstoljon, amíg például jóízűen leszopogat egy báránybordát, vagy megeszik egy szalontüdőt, vagy ne adj Isten kedvtelve elfogyaszt egy herepörköltet Az a véleményem, hogy ha már húsevésre adjuk a fejünket és elfogyasztjuk az állat egyes részeit, akkor ne legyen arra jogunk azt mondani, hogy pfúj, agyvelő.
Közelgett a Húsvét amikor a "világutazó" amerikai Philip, aki mellesleg szakács volt, a hegyre került, szinte véletlenszerűen.
Ausztriában ismerték meg barátaink barátai, majd átvitték Magyarországra s aztán ott megunva átpasszolták "hozzánk" a Nyugati Kárpátokba. Csendes, mosolygós, csodakékszemű fickó volt, aki pár hónap munkával összeszedett jövedelmével a világban csavargott, kellemes megjelenése és símulékony természete miatt mindenhol szívesen látták, hamar barátokat szerzett, a csajok meg egyenesen "buktak" rá.
Imádta a majdnem vad körülményeket, a patakban mosdást, a fával való fűtést, a szélben susogó fenyőfákat, a hegyi hajnalokat (akkor feküdtünk) és a számára oly furcsa szokásainkat. Legalább annyira bizarrnak és különlegesnek tartott minket és az életmódunkat mint mi a vágott arcú, friss kecskevért szürcsölő, ugrándozó, sámánkodó afrikai néptörzs fekete tagjait.
Főzéskor bevállalta a majonéz készítését s a szinte kincsnek számító tojás sárgáját felöntötte 2 deci olajjal, majd őrült sebességgel fakanállal próbálta egyneművé varázsolni. A kicsapodó olaj mutatta: totál sikertelenül.
Amikor a szalonnát s annak bőrét hagymával s friss kenyérrel falatoztuk jóízűen, Philipe ámulva-bámulva figyelt minket, s elkerekedett szemmel barbároknak nevezett. Valamit tudott ő a magyarok eredetéről, gondolom azt hitte majd jön a (bicikli)nyereg alól a szárított, puhított lóhúscafat is.
Húsvétra méretes kondérban tárkonyos báránylevest főztünk, volt abba minden ami kellett: a báránynak a feje ketté hasítva, nyelvestől, szemestől, a nyaka, a mellső lábai, a farka.
Hős amerikai barátunk kiéhezve egy "soup"-ra belemerítette a sárgálló, illatozó lébe a hatalmas pléh merőkanalat s kiemelte a fejet. A bárányka kimeredt szemeit, vicsorgó, nyelvet öltő ábrázatát látva rémülten felkiáltott, eldobta a kanalat és berohant az erdő sűrűjébe.
A hátralevő hónapban, amíg a hegyek vendége volt, többet nem evett húst. S utána is, ki tudja meddig...
Ezek után csodálkozunk, ha barbár hírünk megy a nagyvilágba?
Az agyvelő számomra csemegének számít, mindig különlegesen finom étkeket tudok belőle készíteni. Íme egy tökéletes előétel, ami ünnepi asztal bevezetője is lehet, de ugyanakkor egy laktatóbb reggeli, vagy különlegesebb vacsora fő része is lehet.
A tészta hozzávalói:
10 dkg vaj
12 dkg liszt
4 tojás
só
A töltelékhez:
50 dkg agyvelő
1 nagy fej vöröshagyma
arasznyi póréhagyma
1 kápia paprika
3 kanál olaj
só
bors
1 csokor zöldpetrezselyem
Az összeállításhoz:
10 dkg sajt
A töltelékhez apróra kockázzuk a hagymát, a pórét, a paprikát és az olajon megdinszteljük. Hozzáadjuk a megmosott, lecsepegtetett agyvelőt és folytonos kevergetés mellett 5 perc alatt készre pároljuk. Sózzuk, borsozzuk, megszórjuk a felaprított zöldpetrezselyemmel.
A tejet felforraljuk a sóval, a vajjal és folytonosan kevergetve egyből belezúdítjuk a lisztet. Energikus kevergetés mellett csomómentesre keverjük a masszát és addig főzzük, amíg elválik az edény falától.
A tűzről levesszük és tovább kevergetve kissé kihűtjük, majd egyenként belekeverjük a tojásokat.
Sütőpapíros 33X40 cm-es tepsibe símitjuk és 8-10 perc alatt 170 fokon világosra sütjük. Vizes konyharuhára borítjuk, megkenjük a töltelékkel, megszórjuk a megreszelt sajttal és szorosan felcsavarjuk.
Ha a tészta alja kerül a tekercs külső felére, az szebb lesz.
Fóliába tekerve másnapig hűtőben tartjuk.
Tetszik :)
VálaszTörlésA recept vagy a story?
Törlés