VINETTA PÓRÉHAGYMÁVAL

Évekkel ezelőtt, amikor még Berni kutyám  fiatal és erős volt, rólam nem is beszélve, rengeteget kirándultunk. Hétközben, munka után összeverődtünk 8-10 kutyabolond, kutyástól és mentünk a lakónegyedünk melletti gyümölcsöskertbe. Sokszor ”szöktem” haza munkából és szaladtam Bernivel sétálni. Volt olyan nap, hogy délután 5-kor indultunk és este 10 körül kerültünk haza. Vittünk magunkkal rumos kólát és csatangoltunk árkon bokron keresztül perzselő napsütésben vagy zuhogó hóesésben. Lendületünknek csak a hosszan elnyúló eső állt néha útjába, akkor rövidebbre vettük a sétákat, gumicsizmával és esőköpennyel felszerelkezve dagasztottuk a sarat. Valahogy olyanok voltunk mint a hontalan betyárok vagy az űzött vadak, a parkban kutyával sétálni tilos volt, a gyümölcsösből meg vadászok kergettek több rendben is ki, magántulajdont sértettünk és ”zavartuk” a vadakat. Ez igaz volt, télen gyakran találkoztunk őzcsordával, csodáltuk ahogy kecsesen, szorosan egymás mellett menekültek előlünk, egészen addig követtük őket a tekintetünkkel, amíg a fehér foltos fenekük látszott. Ugyanakkor nem egyszer láttunk ott kóbor kutyákat kilőve és elrettentésképp kiterítve az útvonalunkon. De sajnos, választásunk nem volt, sétálni kellett, a kutyáinkat nap mint nap ki kellett vinnünk megmozgatni, így bújdokolva ám, de mindig mentünk...Navigare necesse est!
Emlékszem egy havas, decemberi sétára, amikor egy kutyáslány az álláig érő pocakkal, napokkal a szülés előtt velünk tartott, csak arra koncentráltunk, hogy azon a helyen ahol nem volt térerőnk hamar túl legyünk, amúgy meg kacarásztunk a gondolaton, hogy talán bábáskodni fogunk az őzikék társaságában. Már a csapatot is megalakítottuk aki hátra-vállra véve lesegíti a kismamát a legelső kórházig. 

A csapat jól összekovácsolódott, mindenkinek megvoltak az otthoni barátai és külön a kutyásbarátai. Engem azóta is mély barátság fűz Vládhoz és Andrához, akiket Berninek köszönhetően ismertem meg. Évekkel később Andrával együtt kereszteltem a Vlád kislányát, a kicsi Andrát.
Az ősz érkezésével, amikor a téli eltevések ideje közeledett, majd minden évben a közeli erdőbe mentünk nagy zsák vinettával és vedrekkel felszerelkezve. Ott, miután megsütögettük a magunkkal vitt füstölt szalonnánkat, a parázsra helyeztük a fekete padlizsánokat és amíg a kutyák körülöttünk kergetőztek a fűben mi  a hátunkra feküdve mélyeket szippantottunk a cigarettánkból, visszaböfögve a friss zöldhagymát és beszélgettünk. Néha-néha megforgattuk a szenesedő zöldséget, aztán forrásvízzel telt vedreinkben megmostuk az égett héjától megfosztott vinettákat és zacskókba csomagoltuk, jó lesz majd elővenni télen...

Amióta nincs Berni, nincs parázson sült vinetta, nincsenek órák hosszat tartó séták a természetben, a csapat szétszéledt, a kutyák elpusztultak...
Szerencsére azért enni most is kell, éppen ezért minden évben a gáztűzhelyen megsütögetek 5-6 kiló padlizsánt és a fagyasztóba teszem, télen meg néhanapján előveszek egy-egy csomaggal.
Tudom, annak aki erdélyi magyar, annak ez a recept nem mond semmi újat, őszintén, nem is ez a célom, csak valahogy jól esett visszaemlékezni a múltra.

Egy kiló megsütött, héjától megfosztott padlizsánt mixerbe teszek (fakéssel is meg lehet vágni), mellérakok egy jó arasz apróra kockázott és 4 kanál olivaolajban üvegesre dinsztelt póréhagymát es prrrrr, pasztásra őrlöm. Sózom, borsozom és citromlével ízesítem. Lehűtve friss kenyérrel vagy pirítóssal lehet fogyasztani. 

Feleim, vegyetek es egyetek!