ZÖLDSÉGLEVES TEÁBAN

Meggyöződésem, hogy nagyanyám is és édesanyám is forog a sírjában. Náluk és nálunk otthon a teának teljesen más jelentése volt. Inségesebb időkben, amikor épp nem jutottunk a napi tejadaghoz, mivel valamilyen okból kifolyólag nem tudtunk elég korán felkelni és kimenni sorba állni, hát nálunk csak olyankor volt tea reggelire a zsíroskenyér mellé. Akkor is, gyógyfüvek  vagy ősszel szedett dércsípte csipkebogyó került a teáskannába. Nem hallottunk mi akkor zöld teáról és fogalmunk sem volt róla, hogy létezik fekete tea is. Nem is nagyon kedveltük mi a teát, inkább a tejért bolondultunk, ha volt, mert biza nehéz volt hozzájutni.
ÓÓÓ azok a végnélküli sorok a lakótelepi üres élelmiszerboltok előtt, a hideg hajnali sötétségben... Senki nem érti, aki nem élte!
Sok gyermek, sok éhes száj. A ”rendszer” nem biztosított nekünk, csak minden második nap 1-1 liter sovány, szinte áttetsző, tejnek csúfolt kotyvalékot. Anyukám erős, életrevaló asszony volt, kiharcolta valahogyan, hogy a 4 gyermekre való tekintettel előfizethessünk dupla adag tejre. De a 6 liter sem volt elég egy hétre majdnem soha. Bátyám István, aki már felnőtt fiú volt, amikor mi még gyermekek, csak megállt a nyitott hűtőszekrény előtt és egy határozott mozdulattal kiivott egy üveg tejet. 
Éppen ezert, szinte szentírás volt, hogy egyszer egy héten, hajnalban, tejsorba kellett álljunk még iskola előtt, akkor valamennyire  biztosítva volt a kellő mennyiság (a hét többi napjain cukorért vagy lisztért álltunk sorba).
Amikor már kamaszodtunk és fiúk legyeskedtek körülöttünk és már a bulizás is engedályezve volt nekünk, akkor a péntek éjszakai rumli után mindig kimentünk tejet lopni! A tejesüveges rekeszeket éjfél után hatalmas teherautók szállították és pakolták ki az utcasarokra, utánuk aztán érkeztek a tejkihordók, akik kis kézi szekeret húzva-tolva kihordták a tejet azoknak, akik erre előfizettek. 
A teherautók és a tejkihordók érkezése között sokszor volt egy pár óránk, mi olyankor csaptunk le, mint egy bűnbanda, megrohamoztuk a feltornyozott rekeszeket, kétfelé folyt a pofánkon az alabástromfehár folyadék, addig ittunk, amíg jóllaktunk vele. Haza persze nem vihettünk az értékes zsákmányból, hisz édesanyánk ki is kergetett volna minket a nagyvilágból, ha megtudta volna, hogy lopunk. 
A dolog pedig egyre könnyebb lett, a kisebbik bátyám barátai között akadt olyan, aki pénzszerzési lehetőségként tejkihordást vállalt, akkor már ő volt a tejbeszállítonk. Abban az időben virág helyett tejesüveget kaptunk ajándékba. Amúgy nagy kiváltságnak számított abban az időben, ha valaki el tudta ”intézni”, hogy tejet hordjon. Pedig nem volt könnyű munka hajnali 3 órakor kelni, húzni a nehéz tejesszekeret, emeleteket mászni a teherrel és az ajtók elé helyezett üres üvegeket kicserélni a telivel. Nekünk, lányoknak persze ez a munka elérhetetlen álom volt, legfennebb kisérhettük a fiúkat, ha épp nem volt kedvünk aludni.  Vajon van e olyan régi cimbora aki emlékszik erre és aki ezt most olvassa?
Elkalandoztam, pedig arról szerettem volna írni, hogyan főztem teában zöldséglevest, pedig meg sem zavarodtam még. De nem féltem én semmi újítástól, így igazán bátran belefogtam a hetek óta tervezett főzésbe.
Csodák csodájára a leves annyira finom lett, hogy fogyokúra ide, fogyókúra oda, pillanatok alatt bekanalaztam egyből két adagot. Az ízhatást nehéz szavakban leírni, izgalmasnak, érdekesnek, szokatlannak nevezném, pozitív értelemben.

Egy kanál zöld és egy kanál fekete teát leforráztam 1 liter forró vízzel, letakartam és 4 perc elteltével leszűrtem. Amíg a tea ázott a forró vízben, addig megtakarítottam és feldaraboltam egy hagymát, egy arasz poréhagymát, két murkot, egy petrezselyemgyökeret. Felforrósítottam 3 kanál olivaolajat és megdinszteltem rajta először a hagymákat, aztán a gyökérzöldségeket. 

Felöntöttem 1 liter vízzel és a leszűrt teával és felpuhára főztem őket. Mellédobtam egy csomag aprózott újhagymát és egy kisebb felkockázott zsenge főzőtököt és kb 10 db elfelezett kelbimbót.  Sóztam, borsoztam, de csak óvatosan, hogy ne írjam felül a tea aromáját. Az elpárolgott levet az újra leforrázott teával pótoltam. Amikor minden megfőtt, de meg enyhén roppanós maradt, akkor megszórtam petrezselyemzölddel, szaladtam fényképezni és utána enni. 


Figyelmetekbe szeretném ajánlani a fényképen látható alpakka kanalat, ami legalább 100 éves, megkopott, megvékonyodott, de nagy kincs nekem, még az anyai nagyapámé volt, akit nagyon szerettem, tőle maradt ránk.


Összefoglalóként : ne féljünk  néha új ízekkel, aromákkal ismerkedni, ettől is szebb lehet az élet.

Feleim, vegyetek es egyetek!