2011. november 2., szerda

Grízgaluska

Gyermekkorom "kockás" laskáját, amit megboldogult nagyanyám gyúrt és nyújtott csak a grízgaluska tudja überelni. Emlékszel Gyöngyi,  hogyan kuporogtunk a nagyasztal körül és lestük hogyan harsog a kés mama keze alatt, hogyan peregnek a tésztakockák a kanapéra  terített abroszra? 
Nos, térjünk vissza a grízgaluskára. Ezt már édesanyám tanította, de sokáig kudarc kísérte a próbálkozásaimat. Ahogy teltek az évek rájöttem a titokra, a grízgaluska sikerére: minél idősebb az ember, annál finomabb a végtermék. Minden alkalommal egyre kisebb az esély, hogy "serke", vagy netán kavics főjjön a fazékban.


Felvertem egy tojás fehérjét egy csipet sóval, csak úgy villával, vagányul, egy-kettőre. Mikor már kemény csúcsot tudtam belőle cifrázni a villa hegyével, akkor belecsúsztattam a tojás sárgáját is és apránként hozzászórtam a grízet, már csak gyengéden kevergetve. Annyi grízet használtam, míg a massza állaga  lágy tejfölhöz nem  hasonlított. Akkor szépen félretettem pihenni, úgy jó 30 percet (még jobb 1 órát), csak utána főztem bele az alig gyöngyöző levesbe. A grígaluskákat kanállal szaggassuk a levesbe, figyeljünk arra, hogy csak allig forrjon.


Párolgó leves, reszkető aranysárga galuska, hmmm...
Feleim, vegyetek és egyetek!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése